Facebook-poszt vagy csend? Gyász a közösségi médiában

Régen egy fekete karszalag vagy a gyászruha jelezte a külvilágnak: „kérlek, légy kíméletes, veszteség ért”. Ma, amikor a hagyományos rítusok kikopóban vannak, a digitális tér vette át ezt a szerepet. De vajon a fekete profilkép csak a figyelemről szól, vagy valódi pszichológiai mankó?

---

1. A fekete profilkép: Segélykiáltás vagy védőpajzs?

Sokan reflexből elítélik, ha valaki a veszteségét a Facebookon vagy Instagramon teszi közzé („még a temetés sem volt meg, de már posztol…”). Dr. Zelena András tanatológus kutatásai azonban rávilágítanak, hogy ez legtöbbször nem magamutogatás, hanem egy nagyon is praktikus önvédelmi mechanizmus.

A Képmás Magazinban idézett szakértő szerint a gyászoló számára traumatizáló újra és újra elmondani a halálhírt telefonon minden távolabbi ismerősnek. Egyetlen poszt vagy a profilkép megváltoztatása (feketére, gyertyára) egyfajta „digitális gyászkarszalagként” működik. Azt üzeni: „történt valami, most ne keressetek apróságokkal, de tudjatok róla”. Ez a technika leveszi a terhet a gyászoló válláról, hogy százszor kelljen kimondania a rettenetes mondatot.

2. Az „új és szükséges” rítus

Lehet, hogy idegenkedünk tőle, de a pszichológia szerint az online térben való megnyilvánulás a modern gyászfeldolgozás fontos lépcsőfoka lehet. Az NLC cikke Kimberly Falconer amerikai klinikai pszichológust idézi, aki szerint az online posztolás a 21. század új halálrituáléjává vált.

Miért van erre szükség? A gyász első szakasza gyakran a tagadás. Falconer szerint amikor megfogalmazunk egy búcsúposztot, és megnyomjuk a „Megosztás” vagy „Küldés” gombot, az segít tudatosítani a visszafordíthatatlant. A virtuális térben való kiírás segíthet a realitás elfogadásában, ami a gyászfeldolgozás egyik első és legnehezebb feladata.

3. Kommentcunami és a „gyászrendőrség”

Természetesen az éremnek két oldala van. A WMN szerzője, Z. Kocsis Blanka találóan ír a „kommentcunami” jelenségéről. A poszt alatt sorakozó részvétnyilvánító emojik és sablonos mondatok („Őszinte részvétem”, „Nyugodjon békében”) elsőre személytelennek tűnhetnek, de a gyászoló számára mégis validációt jelentenek: a közösség erejét, azt, hogy nincs egyedül a fájdalmával.

Ugyanakkor a cikk figyelmeztet a „gyászrendőrség” jelenlétére is. Ők azok a külső szemlélők, akik ítélkeznek: „túl hamar posztolt”, „túl sokat posztol”, vagy épp ellenkezőleg, „biztos nem is szerette, mert semmit nem tett ki”.

Konklúzió: Nincs „helyes” mód

A szakirodalom üzenete egyértelmű: a gyász a legmagányosabb műfaj, de a közösségi média képes lehet közösségi élménnyé emelni – ha jól használjuk.

• Ha posztolsz: Tedd, ha úgy érzed, ez segít lezárni valamit, vagy tájékoztatni a távolabbi kört.

• Ha csendben maradsz: Az is teljesen rendben van. Nem a profilképed színe határozza meg a fájdalmad mélységét.

A lényeg, hogy a digitális zajban is megtaláljuk a saját csendünket, és ne engedjük, hogy a lájkok száma vagy a kommentek stílusa befolyásolja a belső búcsúzásunkat.

(Források: Képmás Magazin, WMN.hu, NLC.hu)